Mikulás három élete

Részletek: Szülőkategória: Magyar nyelv és irodalom Magyar nyelv és irodalom; Készült: 2018. szeptember 24. hétfő, 14:42 2018. szeptember 24; Utolsó frissítés: 2018. szeptember 24. hétfő, 14:42 2018. szeptember 24; Írta: Schell Klara Schell Klara; Találatok: 451 451

A Mikulás három élete

A tavalyi február szürke volt, hideg, sáros és hosszú, nagyon hosszú. Az

egyik fénytelen, álmosító vasárnap délelőttjén egy, az ókori Egyiptomról

szóló könyvet nézegettünk a fi ammal. Elragadtatva bámulta a múmiákat, a

hatéves fi úkat ugyanis semmi nem nyűgözi le jobban, mint ami ijesztő, ronda,

rohad, vagy félelmetes hangokat ad, esetleg mindezeket együtt nyújtja.

Tudják ezt a játékipar ravasz tervezői is. Hogyan másképp született volna a

Pokémon, a szemgolyó formájú üveggolyó vagy az oly népszerű, a konyha

plafonján örökre nyomot hagyó műtakony. Ez utóbbiról jut eszembe: nem

tudom, próbálták-e valaha a műjégpályát olyan időben, amikor a levegő még

csontig hatóan nedves és hideg, a pálya viszont latyakos, de állíthatom, hogy

nem anyának való az ilyen.

A jégpálya tehát olvadt, a parkba a sár miatt nem mehettünk, így arra

gondoltam, hogy térjünk be a Szépművészeti Múzeumba, és nézzük meg

az egyiptomi kiállítást. A teremőr nénik általában nem szeretik a látogatókat,

különösképp nem a gyerekeket, akik folyamatosan hangot adnak, ujjlenyoma

tokat hagynak maguk után, és a fegyelmezett múzeumi sétasebességet

átlépve cikáznak a tárlók között.

Most sem volt ez másképpen, éreztem a hátamon a haragos tekinteteket.

Tapasztalt szülő ilyenkor nem elegyedik szóba az alkalmazottakkal, tovább

játssza az őgyelgő külföldit. Erre a teremőrök a tárlók üvegére szoktak mutogatni,

hogy „nem-nem”. Egy ilyenkor elhangzó kedves, magyar mondat

hosszú percekre elnémítja őket, csak a csóválás jár körben fejről fejre a teremben,

mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz.

Délután háromig maradtunk, átugorva az ebédet, közeledve az uzsonnaidőhöz.

Hazamenet a gyermek elszenderedett a buszon, de amikor le kászálód

tunk, azt mondta, nem álmos és nem éhes, és egyébként mégse paleontológus

lesz, hanem egyiptológus.

Öt órakor aztán, amikor az utolsó virsli is eltűnt otthon a tányérjáról,

elhangzott a kérés: – Anya, csináljunk mi is múmiát!

Általában elég gyorsan reagálok, azt lehet mondani, hogy a találékony

anyák csoportjába tartozom, nem vagyok az a meglepődős meg halogatós

fajta, de most gondolkodóba estem. Mármint az alapanyagot illetően.

A készítés menete mindkettőnk előtt ismert volt hozzávetőlegesen, a bebugyolálandó

test azonban hiányzott. Adott volt ugye a macskánk, aki természetesen

szóba sem jöhetett, és kínálkozott volna néhány plüssállat is, ha

ez nemcsak az én elvetemült anyai agyamban fogan meg, hanem mondjuk

a fi am is felajánlja, hogy jó, akkor tekerjük be Micimackót vagy a Koalát. De nem ajánlotta fel: egészséges csemeteként tőlem várta a megoldást. Fel

volt adva a lecke. Ha eddig Star Wars matrica vagy ősi (egész pontosan triá sz

kori) dinoszauruszcsont kellett, anya előteremtette, csak nem okozhat gondot

akkor egy vacak múmia. Futólag fölmerült bennem Lajos nevű hülye

szomszédunk és egy megrongálódott játék baba is, de a gyermek pszichéjére

való tekintettel mindkét ötletet elvetettem.

Pásztáztam a szobát, néztem a könyvespolcot, a legós dobozt, a hajókat,

s akkor tekintetem az ablakban tengődő maradék csokimikulásokra esett.

Hm. Nem is rossz. Azonnal magam előtt láttam a legnagyobb Mikulást,

amint bebalzsamozva, örök álmát aludva fekszik Röhmertopfb an1, míg

a lelke Sólyom képében egyesül a Nappal. Alsó- és Felső-Egyiptom bajuszos,

szakállas fáraója. A gyerek még semmit sem érzékelt a bennem lepergő

nagyszabású képekből, óvatosan annyit mondtam csak, hogy lemegyek,

megnézem a szerszámok között, megvan-e még az öntapadós krepp papírcsík,

amit a szobafestők hagytak itt.

Megvolt. Ekkor ismertettem csak tervemet a hatévessel, aki azonnal a

szőnyegre költöztette a bebalzsamozandó testeket, hogy Anubisz képében

elvégezhesse a szertartást. A szívet, májat és egyéb nemes szerveket eltávolítottuk,

majd a sótartóba és egy üres kaviárosdobozba raktuk, a Mikulás szívét

ugyanis meg kellett mérni. Úgy tűnt, nem nyomják bűnök a lelkét, ami

nyilván annak is köszönhető, hogy hozzánk sose hozott virgácsot.

A balzsamozás szertartása alatt sajnos ki kellett zárni a szobából a szabályosan

begerjedt macskát, aki valamit hallhatott műveltebb társaitól az

egyiptomi macskamúmiákról, olyan felszabadultság és eufória mutatkozott

ugyanis rajta, hogy teljesen letekerte, mi több, megrongálta az értékes kreppcsíkot.

A művelet közben, bármennyire vigyáztunk is, megsérült a fóliaborítás,

amelyet ezért jobbnak láttam eltávolítani. és akkor, ott, az örök életre való

felkészítés komoly, összehangolt mozdulatait végezve mélységes titok tárult

fel ámuló szemeink előtt.

Hihetetlen dolgot fogok mondani, kicsit habozom is, hogy le merjem-e

írni, amit akkor ott láttam, de kérem, higgyenek nekem.

Az a Mikulás félig nyúl volt.

Kimondtam, tessék, ez a színigazság. A bajusz dudorának a helyén csokoládéból

nyúlpofácska domborodott, a csúcsos süvegen pedig kivehető volt

a nyuszifülek rajzolata. A Mikulás kissé túl tágra és csodálkozóra méretezett

szemei valójában nyusziszemek voltak, a püspöki alak pedig egybeszabott

nyúltest. Valamit akkor megértettem az örök körforgás gondolatából, és

némi kajánsággal nyugtáztam, hogy még sikerült is egyet csavarni a gyártó

gondolatmenetén, azzal ugyanis garantáltan nem számoltak, hogy a nyúlból

lett Mikulás harmadszorra is életre kel majd: hogy harmadik, immár örök

életé ben kreppcsomagolásban, mumifi kálva kering.

A díszítés aprólékos és szórakoztató művelete után pihenni tértünk, mert

másnap óvodába kellett menni. A gyermek ott aztán boldogan elmesélhette,

hogy vasárnap járt a Szépművészeti Múzeumban, és hogy nekünk is van már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem engedi a konvektor

közelében tartani, mert csöpög. És hogy a múmia valójában csokimikulásból

készült, ami tulajdonképpen nyúl, ezt a mama szúrta ki, és még jó, hogy

a festők hagytak ott papírcsíkot.

Sajnos idén ősszel a díszes múmiáktól meg kellett szabadulnom, pedig

immár iskolássá lett gyermekem szájából elhangozhatott volna az a gyönyörű

mondat, amelyet a lejárt mikik kidobásával megelőztem. Elmesélhette

volna az osztályban, hogy „van otthon igazi múmiánk, csak nagyon molyosodik”.

December elején ismét csokimikulásokat pakoltam a bevásárlókocsiba,

és megálltam a polcokra korán kirakott karácsonyi díszek előtt is. A mézeskalácsok

és habcsókok között óriási mennyiségű előrecsomagolt, kerek csokoládédíszt

találtam. Nem is kerek díszek voltak: inkább olyan tojásformák.

Igen, ahogy kivettem őket a dobozból, határozottan látszott, hogy ezek bizony

hegyes végükkel lefelé néző, aranyszálon függő tojások, amelyeket ezúttal

a karácsonyfára szántak.

Hát csoda, ha az ember folyton gyanakszik?már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem engedi a konvektor